Ónoseső, sötét és hideg. Közel kétszer annyian állunk a megállóban, mint amennyien egészségesen felférnénk a buszra. Az emberek úgy paszírozódnak fel a messiásként várt járatra, mintha a Titanic utolsó mentőcsónakja lenne.
Én is mentem az időjárás viszontagságai elől az életem, próbálok a két nagy táskámmal minél beljebb jutni a buszban, hogy az utánam érkezők is fel tudjanak szállni.
- Hé, ne nyomjá' má' a táskáddal! - szól rám az úriember aki az utolsó ülőhelyet foglalja el éppen.
A csodálkozástól - hogy egy férfi nőt ilyen hangnemben képes megszólítani - könnyen lehet, hogy a szám is nyitva marad. Mondom neki, hogy nem direkt volt, engem is nyomnak innen is, onnan is. Az illető azért folytatja, hogy de én és a táskám. A nyitott számon keresztül vettem három mély lélegzetet, és szabatos megfogalmazásban megkérdeztem, hogy miért érzi, hogy ilyen hangnemben kell velem beszélnie. Itt persze neki már "mindegy" a történet, köszönöm nekem nem, ezért még felvilágosítom, hogy ha egy udvariasabb hangnemet ütött volna meg, kézsésggel odébb mentem volna - lehetőségeimhez mérten. Mindegy már az egész, csak hagyjam, még bocsánatot is két, mert hát ki gondolta volna, hogy egy gyönge nő majd megvédi magát.
Mint ahogy lenni szokott a Keletitől a Futár utcáig egy tökéletes monológ körvonalazódott a fejemben, amit első megszólalásom során kellett volna közölnöm vele. "Ne haragudjon, amiért meglöktem a nagy és nehéz táskámmal, de sajnos csak így tudtam felszállni a buszra, ahogyan benyomakodott elém, majd lecsapott az utolsó ülőhelyre. Tisztában vagyok vele, hogy nem a 18. században élünk, és nem kéne elvárnom egy férfitól, hogy ha képtelen az udvariasságra, legalább a női mivoltom miatt kijárna a tisztelet, ami abban nyilvánulna meg - nem kérek sokat -, hogy ne ilyen unintelligens stílusban szólítson meg. Az út további felében természetesen állva maradok a nehéz táskámmal együtt."
Füstölgök még egy keveset magamban, még akkor is ha diadalittas érzés tölt el, amiért túl vagyunk azokon az időkön, hogy "még én kérek bocsánatot". Azért eljutok az anyukája felemlegetéséig. Az anyázásról mindig az jut eszembe, amit az ELTE-n a nyelvészek sulykolnak belénk: ha valakinek a nyelvtanilag helytelen beszédmódját szólod le, az olyan mintha anyáznál, mert azt otthonról hozzuk - ugye?
Időnként képes vagyok fennakadni azon, hogy a férfi nem kihalóban van. Vagy gyorsan öregszem, vagy pedig van benne valami igazság, hogy "a mai fiatalok képtelenek az udvariasságra". (Tisztelet a kivételnek!)
Hölgyeim, anyák és jövendőbeli anyák! A mi feladatunk, hogy a gyermeket, akit szülünk, neveljük. Nem értek egyet a szíjjel fenyítős módszerrel, sem azzal, hogy a kölyköt kitesszük az esőbe, aztán majd nő, mint a gomba. Honnan fogja megtanulni egy kisfiú (maradjunk a példánál), hogy mit illik és mit mit nem, ha a drága jó édesanyja nem mondja el neki, hogy a néniket előreengedjük a buszon, és átadjuk a helyünket? Honnan fogja tudni, hogy hogyan kell egy lányt megszólítani, ha csak a bunkó barátainak a példáját látta? Hogy lesz belőlük férfi, ha az anyjuk (igen, az anyjuk) nem férfinek neveli őket? Rajtunk a világ szeme! Tőlünk függ az emberiség sorsa! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése