Az egyik legbosszantóbb hátránya a nagyvárosi létnek, hogy az emberek nem mosolyognak. Egy kisvárosi lánynak nagyon is bosszantó. Mert Veszprémben a buszsofőr nem csak mosolyog és köszön, de még el is beszélget, tréfálkozik, a Judit meg - a kedvenc húspultos a CBA-ban - a legfrissebb húst ajánlja, a felső szomszéd bácsi megkérdezi, hogy hogy megy az iskola, az alsó nem szereti az embereket, csak az autóját meg a cigarettát, de azért ő is köszön, ahogy a postás Peti is elviccelődik a sok könyvön, ami a héten érkezett, és a doktor néninek is mindig van ideje a beteg lelkére. Veszprémben csak a csekkbefizetési ablaknál nem mosolyognak mindig, néha az is előfordul, hogy gorombák, de én gyanakszom, hogy abban a kis szobában rossz a levegő, és nehezen lehet kiszellőztetni, azért gorombáskodnak annyit.
Pesten minden más. A buszsofőrt sokszor nem is látom, a jegyellenőrök a metrón néha még a bérletemre se néznek rá, a szomszéd csak akkor kommunikál szóban, ha ázik a lakása, amúgy a bejárati ajtón üzenget, Hennesnél és Mauritznál a pénztáros fiú kizárólag fiúkra mosolyog, és nem csak azért nincs kedvenc hentesem, mert már nem eszem húst. Pesten túl sok ember van, hogy mindenkinek lehessen arca.
A tömegközlekedést meg túl kell élni. Tömött buszra fel, tömött buszról le, sötét metróba le, sötét metróból fel. A legjobb és egyben legborzalmasabb taktika, ha az ember talál magának egy lélegzetvételnyi helyet - ülve vagy állva -, és megérkezésik lefoglalja magát, visszafojtja a világról kialakulni készülő sötét gondolatait.
Egyik reggel vizsgázni indultam, a buszon még át akartam nézni a jegyzeteimet, de végül se helyem, se erőm nem volt elővenni a papírjaimat. Nem volt mit tenni - körbenéztem! Egy lánynak tetszett az uzsonnás táskája, kis piros rózsák voltak rajta, egy másik lánynak meg a frizurája tetszett, ezért jól megnéztem, úgy láttam, hogy szomorú (pedig milyen jó kis frizurája volt!), a barátja vállára hajtotta a fejét, ahogy elnézegettem a csinos kis frufrut - szigorúan ihletmerítési célzattal -, hirtelen visszanézett a lány. Ilyenkor nem szeretem elkapkodni a tekintetem, mint egy csínyen kapott kislány, mert az illető azt hiheti, hogy szégyenlem, hogy végigmértem, szóval egyszerűen csak mosolygok. Az emberek ilyenkor általában rosszallóan néznek vissza. Csodák csodájára (mint a mesékben is lenni szokott) ez a lány visszamosolygott, szinte nevetett! És én milyen jól éreztem magam a nagy, szürke tömegben ettől a nagyvárosi mosolytól!
